Arad a kezdetektől 1834-ig


Arad a kezdetektől 1834-ig

   Aradi belvárosi utcákon sétálva nem lehet észre nem venni az építészet és a városi táj monumentalitását ami e város szerepének fontosságára emlékeztet a különböző évszázadokon át. A XXI-ik században vagyunk és ez a távolság az időben lehetővé teszi számunkra hogy sokkal tárgyilagosabban tekintsünk a város történelmére, ugyan akkor a régióban és a különböző generációk életében betöltött szerepére.

   Az első írásos említések a XII és a XIII századból származnak; 1388-ban pedig már mezőváros volt (oppidum). Különlegesen jó földrajzi fekvése; Erdély nyugati kapujában a Maros völgyében, a régiót át szellő legfontosabb kereskedelmi utak keresztezödésénél erőteljes fejlődést és fényes jövőt jósoltak a városnak. De ez nem lett így; 1551-ben az oszmán seregek elfoglalták és másfél évszázadra a fejlődés dramatikusan lelassul. A régi elpusztult vár helyében a mai Újaradi híd közelében a törökök új palánk várat építettek 1554-ben. Az időbeli török írások szerint (1557-1558) Arad szandzsákja 3 igazgatási részlegből állt; 187 falut foglaltak magukban 3213 házzal. 1595-ben az Erdélyi seregek felszabadítják, de 1616-ban vissza esik az oszmán birodalom megszállása alá.

   1685 december 5-kén a keresztény seregek visszafoglalják Arad várát, de véglegesen csak 1688-ban szabadul fel; 1698 és 1701 között pedig felújítási és korszerűsitési munkák színhelye lesz. A Karlócai béke szerződés után; 1699 és 1741 között, Arad a marosi határőrvidék székhelye volt; így a Maros egy pár évtizedre a két birodalom természetes határává vált: a folyótól északra a Habsburg Birodalom terjedt el, míg a folyótól délre fekvő területek az Oszmán Birodalom részei maradtak. 

Karlocai beke

   1702 ben a város rangja emelkedik és az ezzel járó gazdasági kiváltságoknak köszönhetően fejlődése újabb lendületbe kap. Arad “kiváltságos kamarai város” címmel, önálló közigazgatással is rendelkezet. Az oszmán ellentámadások miatt 32000 szláv család elhagyja otthonát, és Arsen Csernojevics vezetésével észak felé indulnak a nem rég felszabadult területekre. Egy részük Arad környékére telepszik le ahol részei válnak a marosi határőrségnek. Azokból az időkből származik Arad város még most is álló legrégibb épülete; a Szerb Templom mely 1698 és 1702 kőzőtt épült.

   A következő évtizedekben a Habsburg Birodalom tovább terjeszkedik délre és Arad város fejlődése új lendületet kap. 1716 októberében Savoyai Jenő herceg vezette császári csapatok felszabadítják Temesvárt; ezt követően pedig 1718-ban Belgrád is átmenetileg felszabadul a török hoditás alul. Időközben, a Maros déli partján megalakul Újarad ahová nagy számú német ajkú lakosságot telepítenek 3 hullámban 1723-tol kezdődően. Az 1718-as Pozsáreváci békét követően a Bánság közvetlenül a Bécsi Udvarnak lesz alárendelve; így a Maros déli partján fekvő Újarad gyakorlatilag egy más vidék része lesz 1778-ig. Közigazgatási szempontból, 1879-ben vezetik be a vármegye rendszert a Bánságban is; a kezdetben Újarad mint vásárhelyi szerepel a Temes vármegyei Szentandrás járásban, majd később az Újaradi járás székhelyeként.

   Visszatérve a Maros északi partján fekvő városba; 1745-ben meg alakul az Aradi Gimnázium, ami az 1715-ben a minoriták által létrehozót első iskola szellemi örököseként működött. Azokban az időkben á városnak két polgármesteri hivatala volt: egy szerb és egy német, de a lakosság számának növekedése miatt egy új városháza építésére volt szükség. Erre sor került az 1770-es év körül, az egykori Főtéren (Szabadság tér-a mai Avram Iancu téren). Mária Terézia Császárné rendeletére 1763 és 1893 között megépül Arad mai napon is látható új vára, Vauban stílusban. Az építkezés ideje allat, többször is felmerült Arad városának elköltöztetésének javaslata. Az új helyszín a mai Zimánd község területe lett volna. 1776-ban egy határozat is születik e célból ami a város fejlődésének a megálitásához vezettet. A bizonytalanság 1781-ig húzódik el; amikor II-k Ferenc Császár eldönti hogy Arad marad a régi helyén.

Aradi var

   1812 a Prepárándia meg alakulásának az éve. Ez volt Erdély első román nyelvű tanitóképzője. Tanárai között említést érdemelnek Dimitrie Țichindeal, Alexandru Gavra, Constantin Diaconovici Loga, Vicențiu Babeș, Petre Pipoș. A ház amely otthont adott az iskolának Sava Arsics polgármester tulajdona volt. Tanítók mellett az iskola papneveldeként is működött 1822-ig, amikor létre jött az aradi görög-keleti szeminárium (Teológiai Intézet).

Aradi Tanitokepzo

   1817 és 1818 között, Hirschl Jakab, bécsi származású aradi szőnyeg kereskedő, háza mellett meg építi Arad első színházát, ami egyben a legrégibb a mai napig még létező kőszinház Romániában. 1818-tól kezdődően otthont adott a magyar, román és német nyelvű színjátszásnak. Az állandó színház épület léte ide vonzott néhány jelentős társulatot és színészt, mint Déryné Széppataki Róza 1818-ban, de 1847-ben itt koncertezett ifj. Johann Strauss is. Később, 1868, 1870 és 1871-ben az aradi színpadon fellépett a sikeres erdélyi turnét lebonyolító Mihai Pascaly és Matei Millo társulata. Az egyik társulatnak a súgója volt a nagy román költő, Mihai Eminescu. Annak elenére hogy már több éve újítják; sajnos az épület szinte romokban hever.

  1828-ban elkezdődik az új zsinagóga építése; amely 1834-ben kerül felavatásra. 1833 a Városi Zenei Konzervatorium (Aradi Zenede) alapításának az éve; idő sorrendben a hatodik ilyen intézmény Európában.

   A korbeli híres aradiak közül említést érdemel Száva Thököly; tudós, kereskedő és mecénás; az első szerb nemzetiségű aki a Jogtudományok Doktora címet szerezte. Miután fiatalkorát Budán, Pesten, Bécsben és Oroszországban töltötte, 1798-ban visszatér Aradra, ahol haláláig élt. Thököly Szávát joggal nevezhetjük a korbeli szerbek legnagyobb mecénásának. Életpályájának fordulópontját jelentette, amikor a Matica Srpska szerbség tudományos, irodalmi központja vezetőjének választották 1838-ban, melyet közművelődési központtá, tudós társasággá igyekezett átalakítani. Ennek érdekében alapította meg a Thökölyanumot és a vagyonát ennek adományozta. Thökölyanum a pesti egyetemen tanuló szerb fiúhallgatók tudományos képzésére létrejött nevelőintézet.

Bibliográfiai források