Egykori aradi lámpásházak és örömtanyák


Az aradi „vigalmi" negyed rövid története, Puskel Péternek „Aradi sikertörténetek” c. kötetének fejezete IJK-2010 

Egy 1990-ben irt riportom arról szól, hogy az óváros  legjobban veszélyeztetett része az egykori Hal (ma Heim Domokos) tér és környéke. Az eltelt közel két évtized se volt elég ahhoz, hogy Arad múltjának ez a kis történelmi oázisa megkapja a fennmaradásához szükséges anyagi vérátömlesztést. Más erdélyi nagyvárosokhoz képes erős lépéshátrányban vagyunk a történelmi múlt és leglátványosabb tárgyi emlékei, a régi épületek megőrzésében. Az elmúlt bő másfél évtizedben az egykori palánkvár környékén (innen az 1920-ig használt Óvár tér elnevezés) fekvő negyed számos értékes házát lebontották, s helyükön ide nem illó, városképet rondító épületek jelentek meg. Elfogadtak ugyan egy önkormányzati határozatot a történelmi városrész rehabilitációjáról, némi pénzt is megszavaztak erre a célra, ám több éven át semmi se történt. Csupán 2010 februárjában nyerte el a felújítási pályázatot egy aradi építővállalat, s 2010 májusában elkezdődtek a munkálatok. Különben a városrész rehabilitációja csak az infrastruktúrára terjedne ki, az épületekre sajnos nem. (Kivételt képez a tömegközlekedési szempontból nélkülözhetetlen száz éves újaradi híd, amelynek rekonstrukciója nem tűr további halasztást és a Preparandia épülete.) Pedig emlékművekben is igen gazdag a 19. század elejének hangulatát árasztó városrész. Itt dacol az idővel az ország legrégibb kőszínháza (1817), a Preparandia, Erdély első román tanítóképzője (1812), a történelmi levegőjű Damjanich-ház, a neológ zsinagóga, valamint az ipartörténetileg is jelentős Vaslakat-ház. És hosszasan sorolhatnánk azokat az épületeket, amelyekről már csak múlt időben beszélhetünk (a patinás Hotel Stadt Wien, illetve a Heim Domokos tér 1. szám alatti, 1825-ben épült ház, a nemrég lebontott „török ház"), vagy még állnak is a falai, de a felismerhetetlenségig másként festenek, mint hajdan (Arany ABC vagy a Vörös Ökör fogadó.) Közben az idő vasfoga menthetetlenül dolgozik. Épületek roggyannak, üresen maradt telkek cserélnek jó pénzért gazdát, és mire eljön, ha valaha eljön, a „rendes feltámadás" ideje, csak sajnálhatjuk, hogy a múlt értékei iránti közömbösség és a vele párosuló tehetetlenség, netán rosszindulat pótolhatatlan veszteségeket okozott. És nem kétséges: urbanisztikai örökségünk, valamint a hozzájuk tapadó szellemi értékek ápolásában még meszszebb kerülünk az európai elvárásoktól és hagyományoktól. 

Heim Domokos ter Arad
Aradi Heim Domokos ter


Édes élet 

Ezúttal egy vidámabb fejezetét szeretném fellapozni az óváros múltjának. Azt az egy-két emberöltővel korábbi időszakot, amikor ez volt a város „vigalmi" negyede. Békés egyetértésben megfértek itt egymás tőszomszédságában a vendégfogadók, olcsó garniszállók, kocsmák, nyilvánosházak. Valóságos eldorádói voltak ezek a kanyargós utcák a kispénzű embereknek. Mindez már a múlt emléke. Nem is akármilyen —mondanák a szemtanúk, ha őszintén beszélnének fiatalkori kiruccanásaikról, gáláns és kevésbé gáláns nőügyeikről. Érthető tabutéma ez ma is, akárcsak a hálószobatitkok. Legfeljebb baráti körben kerülnek olykor szóba, jócskán megfűszerezve az egykori élményeket, kalandokat. Az viszont tagadhatatlan tény: sok aradi és nem aradi polgár a Hal téri lányok ágyaiban esett át a „tűzkeresztségen". De a házaséletben kevés örömet lelő férjek épp úgy eljártak a környékbeli piroslámpás házba, cégjelzés nélküli bordélyokba, a konzumnőket foglalkoztató fiirdőkbe, mint a megkeseredett értelmiségiek, magányos utazók, katonák, mesteremberek, kistisztviselők, pelyhedző állú, szépreményű kamaszok. Még az irodalomba is bekerült. Horváth Imre költő aradi újságíróskodása idején, a '30-as évek elején törzsvendégnek számított a negyed lokáljaiban (Aradi elégia c. versében kendőzetlenül utal erre.) És nem ő volt az egyetlen művészlélek, akit megihletett a zegzugos utcák, a kiskocsmák, sárga házak hangulatvilága. Két évtizeddel korábban Adyt a Holnaposok aradi irodalmi matinéján ugyancsak a Háromveréb utca egyik zugkocsmájában találták meg nem éppen túlöltözött hölgyek társaságában. De ezekről majd később...   Amikor a két világháború közötti „dolce vita" helyi emlékei után kezdtem kutatni — a korábbi időszaknak már nincsenek élő tanúi riportalanyaim eléggé ellentmondásos történeteket adtak elő. Főleg egy-egy piroslámpás ház vagy találkahely pontos megjelölése volt eltérő. Pedig a környék akkoriban (a '80-as évek elején — sz. m.) még nem változott meg a felismerhetetlenségig. Csak a korabeli kisvendéglők, az álcázott és nyilvános „kupik", az olcsó fürdők nyoma tűnt el, s lényegült át a múltról mit sem sejtő polgárok szolid családi otthonává. Pedig itt volt a téren és az innen nyíló utcákban a Csutkás, a Tükrös, az Emeletes, a Piroslámpás és a „disztingváltabbnak" számító Tiszti. Persze ezek az elnevezések mellőzik a hivatalos jelleget. Az olcsó örömök aradi műintézeteinek a '20-as, '30-as években már nemigen volt neve. A kliensek keresztelték el vagy át őket tetszésük szerint. Az elnevezések többsége még az első világégés előtti békeidőkből származik és szájhagyomány alapján terjedt vagy alakult át. (A korábbi időkben is ez volt a város rosszhírű negyede, a polgári prüdéria „kéjtelepnek" keresztelte el. A 20. század első évtizedében itt működött a Kakasos ház. Tulajdonosát mindenki csak leánykori nevén, Fehér néninek emlegette. Férje, Kovács Artúr szenvedélyes, sőt egyenesen veszélyes kártyás hírében állott. Kovács úr a Szabadság tér és a Hunyadi utca (Grigore Alexandrescu) sarkán Abbázia néven elegáns vendéglőt tartort fenn. A rossznyelvek szerint a nyilvánosház bevételéből. Kovácsék azonban maradandóbb emléket is hagytak a városra: az egyik legszebb kétemeletes szecessziós palotát: a mai Milea utca 19. szám alatt. És persze itt volt a városrész legfelkapottabb mulatója, az olcsó árai miatt is népszerű Vily bár. Ebben az esetben a kisvendéglő elnevezése hivatalosan és a köznyelvben is azonos volt. A Hal tér belváros felőli oldalán egy alacsony házban rendezkedett be a Vily bár, átellenben az egyik leglátogatottabb bordéllyal. A Vaslakat ház melletti tenyérnyi téren állt a Vas-fürdő. Ez sem volt egy ötcsillagos hely. Amikor az aradi lapokban megjelent az a hirdetés, hogy „ új bevezetés a Vas-fürdőben", minden valamirevaló férfi tudta, hogy felfrissítették a személyzetet, azaz új lányokat alkalmaztak. Az is nyílt titok volt, hogy a fiatal nőkből álló személyzetet „igénybe lehetett venni" az olcsó kádakkal felszerelt kis fürdőhelyiségekben. És a fürdés mellőzésével a parányi szobákban is. A tarifát órabérben számolták. 

aradi lampashazak
aradi lampashazak


Bordélystatisztika innen és onnan 

E bizarr téma kutatói szerint az első világégés idején Kolozsváron 8 bordélyház működött összesen 111 örömlánnyal, Nagyváradon 6 ház 74 „kéjhölggyel", Temesvárott szintén 6 kupi 72 lánnyal, Aradon pedig 7 műintézet öszszesen 48 prostival. Ezeken kívül mindenik városban még voltak hatóságilag nyilvántartott, de házon kívül, saját (bérelt) lakásukon dolgozó kurvák. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy háborús években a jelentős katonai mozgások és jelenlét, ugyanakkor a bizonytalan egzisztenciális helyzet miatt mindig és mindenütt virágzott a hivatalos és a rejtett prostitúció. A közlegények és a tisztek számára fenntartott bordélyok, álcázott találkahelyek virágzó üzletnek számítottak. Az első világháború előtti „békeéveket" követő időszakban a Romániához került országrészekben átmeneti pangás állt be a nyilvánosházak működésében. A korábbi helyzethez viszonyítva a királyi Romániában a '30-as években Arad már nem volt a nyilvánosházak eldorádója. Az erdélyi városoknak amúgy is csak a „másodhegedűs" szerepe jutott a moldvai kisvárosokhoz, a kikötőkhöz viszonyítva. A két világháború között Bráilán például 150 bordélyházat tartottak nyilván, Bákóban 40-et, és a kultúrváros hírében álló Iași is több tucat piroslámpás házzal rendelkezett. Mégis a moldvai könnyűvérű lányok közül sokan a jobb keresett reményében az erdélyi városokat preferálták. Aradon azonban csak a második világégés utáni években jelentek meg a Hal tér környéki műintézetekben, amikor ismét elindult a lakossági exodus a nyugati országrész városai felé. A hivatalos prostitúció történetéről és az ezt szolgáló műintézetek törvényes megjelenéséről, a tulajdonosok, az örömhölgyek, a madámok jogait és kötelezettségeit szabályozó törvényekről, a városonként változó és a rendőrfőkapitányok által jóváhagyott házirendekről hosszasan lehetne elmélkedni. (Egy időben a bárcákban is feltüntették a prostik kötelezettségeit és jogait is. Sőt ezt a nyilvánosházakban is kifüggesztették. A lányok, ha kliensükön nemi betegségre valló jeleket láttak, elutasíthatták a kapcsolatot. Ha részeg volt, szintén. Tiltották a több férfival történő egyidejű szeretkezést is. Havibaj idején tilos volt számukra a testi érintkezés.) A történelmi Magyarországon 1867 után indult el a prostitúció intézményeinek felvirágzása és hatósági felügyelete. Romániában „csak" 1899 után, ám akkor rohamosan, noha a legősibb mesterséget nyilván már az ókortól folyamatosan űzték ezen a vidéken (is). Ezzel egyidejűleg szükség volt bizonyos szabályrendeletek elfogadására. A prostitúció szabályozásában a történelmi Magyarország vidéki városai között Szeged és Kolozsvár volt az úttörő, majd Debrecen és Győr következett. A szabályzatok általános kitételei nagyvonalakban megegyeztek, részletei városonként eltérőek voltak. A városi rendszabályozásban leszögezték, hogy hol és kik nyithatnak bordélyházat, ki lehet kupimama (csak 30 éven felüli), kik lehetnek „kéjhölgyek." Ez utóbbiakat általában három csoportra osztották: bordélyházi örömlányok, magánlakáson vendégeket fogadó kéjnők és futó bárcások. A szabályrendeletek egységesen leszögezték, hogy 17 évnél fiatalabb lányt semmiképp se szabad alkalmazni a nyilvánosházban. Büntetett előéletű, vagy nemi betegségben szenvedőt úgyszintén. A '20-as években Romániában is kötelezővé tették a prostituáltak rendőrségi nyilvántartását és a havi orvosi vizsgálatot. Később már kéthetente, sőt hetente kellett vizsgálatra jelentkezniük. Egyes városokban, így egy időben Aradon is maga a bőrgyógyász kereste fel a „bentlakó" lányokat. A vizsgálat eredményét beírták a piros színű bárcába (románul „condicuța"). Ezt viszont a városi főorvos ellenőrizte. Később már egy egészségügyi kartotéklap váltotta fel a bárcába beírt egészségügyi láttamozást. Ami az „iparűzés" jogi oldalát illeti, a román törvények dodonai megfogalmazásúak voltak. Magyarán: jogi értelmezés kérdése volt, hogy mi a prostitúció és ki az elkövetője. A „jó erkölcs elleni merényletként" jelölték meg a prostitúciót, de nem szögezték le, hogy ez bűncselekmény lenne. A drasztikusabb megfogalmazásra csak 1936-ban került sor, amikor a prostitúciót jogilag illegálisnak titulálták, ám a gyakorlatban szemet hunytak felette. Nem csoda, hiszen nemcsak alaptalan szóbeszéd tárgya volt, hogy II. Károly király is roppant kedvelte az utcalányokat. Gyakran kikocsikázott a rossz hírű Brezoianu utca környékére egy-egy gáláns kalandért. A háborús konjunktúra közepette 1943-ban ismét hivatalosan is megjelent a „bordélyház-tulajdonos" elnevezés és a forgalmazók szabad kezet kaptak működtetésükhöz. Az ekkoriban elfogadott hírhedt 24-es számú rendszabály viszont megtiltotta a „hivatásosként" nyilvántartott lányoknak, hogy a vendéglők előtt és köztereken „ácsorogjanak." Merőben újdonságnak számított viszont az intézkedés, amely kötelezővé tette a bárcások takarékkönyvének bevezetését. Ez azt jelentette, hogy a tulaj az alkalmazottja napi bevételének 10 százalékát köteles volt takarékban el¬helyezni. Úgy tűnik, ez a lányok jövőjének érdekében történt, de Romániában ezt a törvényt is a leggyakrabban kijátszották. Arról is eltérőek és megbízhatatlanok az információk, mennyit kereshetett egy „menőnek" számító nyilvánosházi örömlány. Egyes verziók szerint az átlagkeresetnél jóval több pénz ütötte a markukat. Egy felkapottabb prosti 1944-ben esténként akár 500 lejt is kereshetett, míg a korabeli havi fizetések alig haladták meg a 800 lejt. Az orvosi vizitért, ha a doktor házhoz ment, 100 lejt fizettek. Nem szabad viszont elfelejteni, hogy a keresetnek csak egy része, sokszor még a fele sem maradt meg annál, aki kifeküdte. 


Örömlányok örömtanyája 

Arra sehol nem találtam egyértelmű magyarázatot, miért nevezték e házakat piros lámpásosnak, azaz miért lett ez a szín a pénzért megvásárolható szerelem szimbóluma. Egy kézenfekvő magyarázat szerint az elnevezés a vasutasoktól ered, akik piros lámpával jártak, és ha beléptek az „örömtanyára", munkaeszközüket a bejáratnál hagyták, hogy szükség esetén könnyen megtalálják őket. Mások szerint Kínában az ilyen házak lámpáit piros papírral borították be. Milyenek voltak az aradi örömlányok? A megkérdezettek szerint jobbára nem voltak hamvasan fiatalok és nem is izgatóan szépek. Többségük vidéki településekről került szolgálónak a városba, s ha nem állta meg a helyét, a kenyéradója elcsapta. Nem ritkán, elbocsátásuk után nem mertek hazatérni és ezt a kényszermegoldást választották. A falun élő szülőknek sejtelmük se volt arról, lányuk miként keresi a kenyerét. Mások igen alacsony sorból kerültek ki és a legősibb mesterség űzésében látták anyagi helyzetük fellendítésének lehetőségét. A városi élet ugyanis vonzó volt és a felemelkedés esélyét kínálta. A jobb sorsra vágyók olykor élni akartak a lehetőséggel bármi áron. A cselédsorban számukra valóságos édenkertnek tűnt a nagypolgári élet, az úrnők könynyű sora, az elegáns ruhák, a fényűző estélyek, az ékszerek csillogása. Minden műintézetben akadt azért néhány igazán mutatós, fiatal leányzó. Egyik idős barátom elbeszélése szerint dörzsölt idősebb barátai egy ilyen vonzó nő kezére adták még gimnazista korában. És, ahogy történni szokott, a tapasztalatlan kamasz fülig szerelmes lett az őt férfivá avató hölgyeménybe. Az eset 1946-ban történt, a háború utáni első szavazás küszöbén. Az előkészítő kampány során a Magyar Népi Szövetség bevonta a plakátragasztásba az Aradi Katolikus Gimnázium felsős diákjait is. Szóval a nem sokkal azelőtt „beavatott" fiatalember, férfiasságának és közéleti fontosságának felmutatására, plakátragasztó társaival és egy nagy meszes vödörrel beállított a „kupi" udvarára és a lányok, valamint a madám ámulatára a falra festette a Demokrata Arcvonalat jelképező napot. Arról nem szól a fáma, hogy ez a bravúr mennyire mozgósította szavazásra a ház lakóit. Hadd nyissak irt egy zárójelet. A bordélyházakban rendeletileg tiltott volt a zene, a tánc, a szeszesital fogyasztása és a serdületlen ifjak jelenléte. Hát, hogy mikor volt serdületlen a fiatal, azt nemigen ellenőrizte senki. A tizenhat-tizenhét éves fiúk közül a bátrabbak már túl voltak az első beavatáson. Akkoriban bevett szokás volt, hogy a fiatalemberek a vigalmi negyedek házaiban készültek fel a későbbi házaséletre, itt sajátították el a szeretkezés ábécéjét. A bordélyházi lányok többsége kedvelte a tapasztalatlan fiatalokat, hiszen gyorsan túlestek a dolgokon. Riportalanyaim szerint akadtak kizárólag „pedagógus" hajlamokkal felruházott bárcások, akik szívesen foglalkoztak a ,kezdökkel." Ígya tapasztaltabbak mindig tudták, kihez küldjékaz újoncot. ,Ha kevés pénzünkvolt, akkor is bemerészkedrünk a kupiba" — emlékezett nosztalgiával egy másik riportalanyom. “Mindig megesett rajtunk valamelyik lány szíve” Egy festömvész barátom mesélte, hogy érettségi után egy rövid ideig kórházi alkalmazott volt. Azzal bízták meg, hogy a kórtermek ajtajára számokat fessen. Fehér köpenyének köszönheten egyszer szemtanúja volt, amint a nyilvánosházi lányok vizsgálatátvégezték. Az egyiklánynak nagyon megtetszett a fiatal, jókép doktor" és arra bíztatta, hogykeresse fel. Örökös ingyenes szolgáltatást ígért. A folytatása diszkréció homályábaveszett, Érdekes információkhoz jutottam P B. 92 éves aradi lakosról, aki a vigalminegyedhez közeli Tribunul Axente utcában lakott és fogtechnikusként sok környékbelilány fogát hozta rendbe. Emlékei szerint a prostik többségea "30-as években Aradon magyar volt, sokan nem is igen tudtak románul. Inkognitójuk megrzése érdekében csak a keresztnevük volt ismert. Olykor azt is utólagosan házi használatra magukválasztották meg. A fogápolásra a lányok meglep gondot fordítottak. Sokszor utólag fizettek, ha éppen nem ment jól az üzlet, de sose maradtak adósak. A Hal tér közepén álló emeleres házról nem hiányzott a piros lámpa, a lányok itt bentlakók voltak. A légyottokat" azonban sose abban a helyiségben bonyolítotrák le, ahol aludrak. A szomszédos, jelzés nélküli épület a "30-as évek végefelé, már csak félhivatalosan, találkahelyként mködött. A lányok valahol a közelben bútorozott szobát béreltek, de a vendéglkben, zugkocsmákban rájuk vadászó klienseket nem a lakásukba, hanem a találkahelyre vitték. 

aradi lampashazak
aradi lampashazak


Olcsó szerelem  

Többen is úgy emlékeztek, hogy a regáti nyilvánosházakkal ellentétben, amelyekben minden a madám, vagy más néven kupimama, a tulajdonos bizalmasa kénye-kedvétől függött, Aradon közvetlenül a lányoknak kellett a „szolgáltatási díjat" leperkálni. Csakhogy ezzel nem rendelkeztek szabadon, hanem nagyon pontosan el kellett számolniuk a „gazsival". A madám átveréséről szó se lehetett, hiszen mindig jelen volt, minden vendéget számon tartott, sőt a legtöbbször ő fogadta a betérőt és ő közvetítette ki a lányokat. A kiválasztás háromféleképpen történt: fotóalbumból, a kliens óhaja szerint (szőke, barna, karcsú vagy molettebb, temperamentumos, netán nyugodt stb.), jártasabb vendégeknél pedig a lány nevének megjelölése szerint. A taksával kapcsolatban nagyjából azonos volt az egykori látogatók véleménye. A Csutkás becenévre hallgató műintézet volt a legolcsóbb. Általában iparos legények látogatták. A Tisztiben drágábban mérték a szerelmet. Egy. „menetért" mai pénzben átszámolva úgy 50 lej körül kellett Fizetni. Az olcsóbb helyeken ennek a feléért is kiszolgálták a vendéget. A kupiknak megvolt a saját folklórjuk, argójuk, amit csak a beavatottak értettek. Egy helyi kedves anekdota arról szól, hogy a rendőr-újoncokat elküldik a Hal térre járőrözni. Hideg van, alig várják, hogy véget érjen a szolgálat. „Dobjunk be egy felest a kocsmában — javasolja az egyik fakabát. Már nem vagyunk szolgálatban." „Inkább kopogjunk be a lányokhoz. Ők jobban megmelegítenek" — inti le az idősebbik. Az ajtót nyitó madam felismeri őket és rájuk ripakodik: — „Menjenek inkább a Vily bár szeparéjába és szórakozzanak egymással! Ott van az egyenruhások helye!"  A két fakabát elsomfordál. Fél óra múlva ismét kopogtatnak az ajtón, mire a madám: »Hát nem azt mondtam, hogy a Vily bárban az egyenruhások helye?!" „Elnézést, csak fizetni jöttünk..." Volt rá példa, nem is egy, hogy a tulajdonos, akinek nevét csak a legbeavatottabbak ismerték (akárcsak a mai multik esetében a főrészvényesét), megpróbálta kijátszani a törvényeket. A csak „Józsi úrként" ismert tulaj 1928 nyarán bezáratta a Hal téri műintézetét és csődöt jelentett. A lányok átköltöztek a szomszédos Tisztibe. A csalási kísérletre hamar fény derült. A tulaj ugyanis egy borsos összegű bírságot akart a csődbejelentéssel elkerülni. Az aradi prefektus 1929 augusztusában elrendelte, hogy a nyilvánosházak lakói nem vásárolhatnak semmilyen ruhaneműt és egyebet a főnökeiktől, ugyanis addig a házirend szerint mindent a tulajtól voltak kötelesek megvásárolni, aki ezt természetesen feláron kínálta nekik. A kupimamák ugyanis mindent elkövettek, hogy fenntartsák a lányok velük szembeni függő viszonyát. Kölcsönöket adtak nekik, olcsó kozmetikumokkal, fehérneművel látták el őket. A prostiknak a napi bevételt be kellett szolgáltatniuk, erről elismervényt kaptak. Havonta kétszer aztán „elszámoltak" Az összeg fele a tulajé volt, a másik fele a lányé, de eltartásukat, a felügyeletükkel megbízott kupimamát, esetenként a villanyt, a fűtést, a vízhasználatot és a takarítónőt is ebből fizették. A találkahelyek berendezése mindenütt végtelenül szerény, szegényes volt, függetlenül attól, hogy a bejáraton ott lógott a piros lámpa vagy sem: kis sötét szobácska, benne ócska, sokszor bizony zavaróan nyikorgó vaságy, rozoga szék, ahová a vendég letette a ruháját, lavór a mosakodáshoz, vizeskancsó. A jobb helyeken kis komód vagy stelázsi jelentette a komfortot, rajta a hipermanganátos fertőtlenítőszerrel, törülközővel és kancsóval. 


Bordélyházi internátus 

A részegeket nem kedvelték, mert féltek a botránytól. Időnként így is szenzációs hírek jelentek meg a lapokban. Az újságírók vadászták az óváros környéki piroslámpás negyed csemegéit. Nagy port vert fel egy strici hírében álló férfi meggyilkolása, aki nem tudta megvédeni a részeg vendég zaklatásától a neki „sarcot" fizető lányt. Ám ez házon kívüli történésnek számított és ritka kivételnek. A lányoknak tilos volt házon kívül is légyottra menniük, azaz feketén nem űzhették a mesterségüket, mert így is gondot jelentett megvédésük a zsarolóktól. Erre sok esetben még a stricik sem voltak képesek, bár kivetették a hálójukat szinte minden műintézeti lányra, úgy hogy a legtöbbjük „sarcot" fizetett a stricinek is. A Vily bár egyik volt pincérétől hallottam a következő történetet. Lehet, hogy az eset fikció, de akkor is érdekes. Egy jó hírű erdélyi orvos kalandvágyó felesége egyszer kipróbálta, milyen örömlánynak lenni Aradon. Tény, hogy amíg a férj valamilyen külföldi tanulmányúton vett részt, a kikapós asszonyka a lippafüredi szanatórium helyett a Hal téri lámpásházban dekkolt. Az esetre úgy derült fény, mint egy szokványos kabarétréfában: a férj hamarabb megérkezett Aradra és úgy gondolta, hogy a vonatcsatlakozásig megédesíti a várakozást. Hát ebben a műintézetben futott össze a nejével. Arról nem szól a fáma, melyikük csodálkozása (vagy döbbenete) volt a nagyobb, és mi lett a következménye a kétoldalú tapasztalatcserének. A Vily bár egyfajta előszobája volt a vaskosabb, „telített" mulatságnak. Innen ugyanis csak pár lépést kellett megtenni a szomszédos nyilvánosházakig. Es ezt a lépés igen gyakran meg is tették a vendégek. Előfordult viszont az is, hogy a zugvendéglőben olykor reggelig mulattak és csak jártányi erejük maradt a gőzfürdőbe vánszorogni. Mivel a fürdőszoba akkoriban még nem volt minden lakás tartozéka, a lámpás házból a gőzfürdőbe vezetett a látogatók útja. Olykor a Vas-fürdőbe, vagy a hasonló rendeltetésű Dianába. A polgári világ újságíróitól hallottam egy bizonyos „nagykörről." Ez nem volt azonos a strandolók Maroson leúszott nagykörével. Az agglegény vagy korhely zsurnaliszták kedvenc éjszakai szórakozási útvonalát jelölte. Lapzárta előtt leadott írásuk után beültek a színházba megnézni kedvenc primadonnájuk egy-egy jelenetét. Onnan kilépve beültek a városi kávéházba, a Fehér Keresztbe, a Központiba vagy a Hotel Stadt Wienbe egy sör mellett megtudakolni, mi az újdonság a városban, majd jöhetett a Vily bár vagy a Hal téri valamelyik műintézet. A reggel a Vas fürdőben, a Dianában, a Tököly téri Opre-féle Katalinban, a Simay gőzfürdőben találta őket, ahol kipihenték az éjszaka fáradalmait. A lámpás házak táján alapvető követelmény volt a diszkréció. Ha a lányok közül valaki felismerte az utcán a vendégét és ennek bármi jelét adta, azonnal kirúgták. Egyébként elég sok követelmény szorította kordába viselkedésüket. Nemigen kockáztattak, hiszen többségük bentlakó volt. A lányok rendszeres (sokáig havi, utána még gyakoribb) orvosi ellenőrzés alatt álltak. Orvosi papírjaikat az erkölcsrendészet ellenőrizte. A nemi betegségek elterjedése botrányhoz és az ezzel járó üzletrontáshoz vezetett volna. Mivel nemigen voltak jártasak a városban, csoportosan mentek vizitre. Egy-egy feltűnést keltő „újdondász" láttukra, beavatottságának bizonyítására, kukorékolásba kezdett. Ez amolyan jelbeszéd volt, az emberek összesúgtak: jönnek az örömlányok. A „komoly" családapák ilyenkor a szemükre húzták a kalapot és a nejükbe karolva úgy tettek, mintha fogalmuk se lenne arról, miért ez a nagy felhajtás. Később, a hasonló jelenetek elkerülése érdekében a lányokat egyenként indították útra az orvosi rendelőkbe, vagy a bőrgyógyász kereste fel őket. A második világháborút megelőző években Tesics doktor látta el ezt a tisztet. A nyilvánosházakat Romániában, így Aradon is 1948-ben véglegesen betiltották. Korábban is hoztak már tiltó rendeleteket a királyi Romániában (1930-ban), de ezeket a hatóságok is formálisan kezelték. Annál is inkább, mivel II. Károly, aki közismerten nagy nőcsábász hírében állt, maga is látogatta Bukarestben a Brezoianu utcai „házakat", sőt bizonyos előkelő hölgyeket a palotában fogadott éjszakára. Egyszer egy ilyen találkán a szobájában vendégeskedő svájci színésznő rosszul lett és mentőket kellett riasztani. Másnap erről pletykált egész Bukarest. Egyébként a román főváros igazi vigalmi negyede nem a belvárosnak számító Brezoianu utcában, hanem Dudești környékén terült el, ismérve a hírhedt „Crucea de piatrá" volt. Persze máshol, főleg a vasúti pályaudvar környékén számtalan kis szálloda és más külvárosi fogadó, kiskocsma, vendéglő, olcsó mulató rendezkedett be prostitúcióra. Aradon se a Hal tér volt az egyedüli hely, ahol olcsón mérték a örömöket. Az állomás környéki kisvendéglőkből is nem ritkán vezetett a vendégek útja valamelyik olcsó albérletbe. És már akkoriban is voltak luxusprostik, akik a pénzesebb vendégekhez jártak fel a szállodákba: a Fehér Keresztbe, a Központiba. És igen szép számban a nyilvánosházakat elkerülő „strichelő" utcanők, szaknyelven futó prostik.   

aradi nyilvanoshaz


Erotikus sajtó 

A kor sajátosságaihoz tartozott a polgári erkölcsök határait feszegető, a pornográfia határait súroló erotikus sajtó. Arad ilyen folyóirattal is rendelkezett, még ha ez mindössze 8 számot is ért meg. Fekete Tivadar újságíró, novellista és műfordító Fekete macska c. magazinja (1922-1923) több-kevesebb sikerrel próbálta meghonosítani az akkoriban ugyancsak „polgárpukkasztónak" tűnő műfajt, amelyben a neves magyar és román (Ion Minulescu, Aron Cotru, Al. Stamatiad) írókon kívül néhány ismert német és francia klasszikus verse, prózája is megjelent Fekete fordításában. A főszerkesztő írásban vallott meggyőződése szerint a szatíra és az erotika is lehet irodalom. Hosszabb életű volt az aradival nagyjából egyidejűleg indított és Temesváron szerkesztett Kaviár, Új Kaviár (1923-1936), amely erotikus, illusztrált hetilapnak titulálta magát. Aradon is voltak szerkesztői és volt olvasótábora. Fekete Tivadar itt is alapembernek számított. Messze kilógott a sorból azonban Réthy László (1854¬1914), az országos hírű régész és numizmatikus, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja, aki Lőwy Árpád néven immár kimondottan pornográf verseket közölt. (Tőle származik, többek közt, a főleg a diákok körében közkézen forgó Toldi nem éppen szalonképes változata.) Lőwy, alias Réthy Arad társadalmi életében fontos szerepet játszó rokonságának (Réthy nyomda) köszönhetően többször járt Aradon és itt is halt meg. 


Mi lett az örömlányokkal? 

1948 után a piroslámpás házakat hatósági rendelettel bezáratták, és ezzel hivatalosan megszüntették a prostitúció intézményeit. A lányok közül sokan visszautaztak szülőföldjükre, hogy minél messzebb legyenek egykori foglalkozásuk színhelyétől. Mivel többségük nem helybeli volt, a „népi demokráciában" hivatalosan más kenyérkeresetre kényszerültek. A legtöbbjükből gyári betanított munkás lett. A proletárerkölcs szellemében munkahelyükön megpróbálták őket több-kevesebb sikerrel „átnevelni". Az ügyesebbek pár évvel később a megnyíló kávézókban, presszókban helyezkedtek el. A szerencsésebbek férjhez mentek, gyermekeket szültek és a lehetőségekhez képest „puritán" polgári életet éltek. Múltjukat igyekeztek eltitkolni. Leányaikat szolidan nevelték. Tolvajból lesz a legjobb pandúr — tartja a népi bölcsesség. Akadt, aki illegálisan továbbra is űzte a szakmát, amíg le nem bukott. Ilyenkor gyorstalpaló tanfolyamokon, munkahelyi kiképzésen betanított munkást neveltek belőle. Nem ritkán munkatársaikat megfigyelő és róluk jelentést író besúgót. Beszéltek egy „Robbanós Rózsi" becenévre hallgató nőről, aki nevét vulgáris beszédének és vulkanikus kirohanásainak köszönhette. Az '50-es években a szakszervezeti mozgalomban jutott fontos szerephez. Az ügyesebbeket azonban a titkosszolgálat meghagyta, sőt „megerősítette" mesterségükben és arra használta fel, hogy a megfigyelt személyek bizalmába férközve információkat szolgáltassanak róluk, vagy titkokat csikarjanak ki. Ha él is valaki közülük, ma már tisztes korú matróna, aki aligha vállalja a múltját.  Egy másik ősi mesterséget folytató kategória, amely jól megélt az államszocializmus idején, a „megbízható konzumnők" nem túl népes csoportjához tartozott. Nekik az volt a dolguk, hogy a magas beosztású elvtársak vagy helyi „kiskirályok" alkalmi partnereiként megédesítsék a kiszálláson lévő „fejesek" estéit a szállodákban és pártházakban. A pártfunkcionáriusok konzumnői „nappal" valamelyik közhivatal alkalmazásában úgy tettek, mintha dolgoznának. De ez már egy más történet... 1955-ben a New Yorkban elfogadott nemzetközi ENSZ-egyezmény tiltotta meg a nőkereskedelmet. Ez mindmáig érvényben van, bár a román parlamentben (és nemcsak nálunk!) egyre többször és hangsúlyosabban vetődik fel az egyébként ma is virágzó illegális prostitúció törvényesítése. A szájhagyomány szerint mégsem a bordélyházak, garniszállók és álcázott fürdők adták meg a Hal tér környéki óváros igazi romantikáját, hanem egy olcsó, hangulatos Lokál, a Vily bár.   

aradi nyilvanoshaz


A Vily bár romantikája 

A Hal tér jobb oldalán álló kisvendéglő névadója, Rosenfeld Vilmos tulajdonképpen az anyagilag tehetősebb Vikol Ödönnel társbérletben üzemeltette a mulatót. A cégjelzésen csak annyi állt, hogy „La Vily", ugyanis régi vendéglátós szakemberként az ő nevének minden cicoma nélkül, ilyen rövid változatban is vonzereje volt. Indulásakor, valamikor a 1920-as évek derekán jó hírű lokálnak tartották a Vily bárt. Később erről a vélemények már megoszlottak. A lokál dicsőbb időszakában törzsvendégnek számított itt Franyó Zoltán, Szántó György, Horváth Imre, Fekete Tivadar, Károly Sándor és József, valamint számos hírlapíró. Aradi hangversenyei során állítólag George Enescu is szívesen töltött néhány órát a Vilyben, ahol színvonalas volt a zene. A viszonylag szerény lokál vonzerejéhez tartozott a jó házi koszt, az olcsó étlapi ár, valamint a hangulatos zene. Évekig egy vak zongorista és az énekes lányok teremtettek kiváló hangulatot. A lokál akkor vált a lámpás házak előszobájává, amikor az örömlányok rákaptak olcsó konyhájára és testületileg odajártak ebédelni. A vállalkozó kedvű Rosenfeld Vilmos, alias Vily a második világháború urán rövid ideig az Avram Iancu és a Grigore Alexandrescu utca sarkán lévő kávéházzal, Kovács Artúr egykori Abbáziájával is szerencsét próbált. Váltakozó sikerrel. Az államosítás után minden ingatlanjától megfosztva kivándorolt Izraelbe. Az 1980-as években beszélgettem Aradra látogató leányával. Sok érdekességet mesélt az óváros lokáljairól és ismert házainak lakóiról: Liliről, Ildiről, Aniról, Kutyáról, Anettről, Bakancsosról, a már említett Robbanás (Robbantós?) Rózsiról és a többiekről. Ö említette, hogy nemcsak a lányok, a vendégek egy része is hitelben evett és ivott Vilynél. És nem ritkán adósok maradtak a kosztpénzzel. A lokál egyik volt pincére szerint Vilyt az emberszeretete vitte csődbe. És persze az államosítás, amely megfosztotta megélhetési forrásától. A valóságban az államosítás tette számára világossá, hogy ebben az országban a lehetőségek számára beszűkültek. “Apám nem volt gazdag ember, de értett a vendéglátáshoz és a kispénzű emberek is tisztelték, mert mindig segített az elesetteken" — állította izraeli leánya. Így volt-e, vagy sem, ma már aligha érdekes. Műemlékei, patinás épületei mellett ezek a kétes hírű lokálok s a hozzájuk fűződő történések, emberek színesebbé, emberközelibbé teszik Arad múltjának egyik, ha nem is dicső, de a polgáriasodással együtt járó fejezetét. 


Források: 

A 20. század aradi sajtójának hírrovatai 

Kizárólag az oral history segítségével rekonstruált történetek 

A tucatnyi adatközlő egyike sem vállalta nevének nyilvánosságra hozását.